Az énektanulás nyelvezete

Akkor van jó helyen és leválva a hang, ha úgy érezzük, mintha az orrunk előtt lenne egy gömb vagy félgömb (az előbb emlegetett ív legvége), ami nagyon puha, levegővel van kipárnázva, és abba tesszük, ejtjük bele a hangot.

A hangnak mindig ívet kell adni, nem szabad, hogy lapos legyen, mert akkor beszorul. Az ívet úgy kell elképzelni, mintha a hátunk aljáról indulna, felmenne a fejünk fölé és ott visszakanyarodik az orrunk elé.

A legato énekléskor valahol az orrunk tövénél érezni kell folyamatosan a zöngét, ott szól minden hang. Ennek a zöngének folyamatosan szólnia kell, akkor is, ha épp magánhangzót mondunk, miközben alatta mondjuk a szöveget, nem szabad soha elengedni.

Miután megvan a zönge, az és a levegőt rá akarjuk fújni, hagyni kell, hogy odacsusszanjon a levegő. Olyan, mintha a zönge lenne a lyuk, amin ott, az orrunknál fogva "kihúzzuk" a levegőt.

A kitartott hangnál fújás közben úgy kell érezni, mintha felülről lefelé menne a törzsünkben, és tolna mindent lefelé.

Amikor felfelé lépek egy hangról, akkor meg kell fogni azt a hangot, annak a pontját, amiről majd lépek, és úgy képzelni, hogy az ott is marad, ugyanazon a ponton fog szólni a következő hang, nem megy fölfelé, hanem ehelyett alatta nyújtom meg a testem.

Mindig meg kell keresni azt a pontot, a magot, ahol szépen cseng a hang, azaz a pozíciót. Ha megvan, akkor annak ezután mindig ott kell maradnia. Hangváltáskor viszont ez nagyon szeret elmozdulni, főleg hátrafelé. Úgy kell ezért képzelni, mintha a felső állkapocs vízszintes síkján látnánk azt a pontot (kb. az első fogak fölött), és mindig ott kéne tartanunk.

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, efölött a sík fölött kell megfelelően "nyitni" úgy, hogy közben a pont változatlan marad.

A magas/mély illetve kitartott hangoknál több levegőre van szükség, hogy egy ívben "elérjük" ezt a mozdulatlan a pontot.

A fejben lévő üregek nyitása mellett fontos a "hang alá nyitás" is, a bordák szétnyílnak, rugalmasan mozognak, és ha így jó lesz az alátámasztás, olyan, mintha a hangunkat rátennénk a bordákra, és azok hordoznák utána.

Amikor megvan a pozíció, azt többé nem szabad elengedni. Mintha az orrunk lenne az egyetlen szervünk, benne a pozícióval, minden más megszűnik, ott kell tartani a hangot, ráhúzni "kívülről" a levegőt.

Amikor mindenünk ellazul és jó helyre kerül minden, akkor olyan érzés, mintha leválna a hang rólunk, és külön életet élne. A hangunk mintha a testünk előtt szólna függetlenül tőlünk...

Olyan, mintha a testünkön kívül lélegeznénk.

Folyamatosan ellenőrzés alatt kell tartani, hogy az alsó állkapcsunkat teljesen elengedtünk, mert ha nem, azzal megfogjuk a hangot, nem engedi felmenni a homloküregig és a támasz szerepét is átveszi.

Ha a "spiccen" van a hang, érezni lehet a rezgést a két szemünk között. Minden hangnak ugyanott kell szólnia.

A kitartott hangoknál pedig ott kell "ráhúzni" a levegőt a zöngére. Ilyenkor érezzük folyamatosan kicsit a levegő áramlását, és közben olyan érzés, mintha kívülről valaki zsinóron húzná ki belőlem a levegőt és a hangot az említett ponton keresztül.

Azt kell elképzelni, hogy a hangot felülről indítjuk és tesszük rá a levegőoszlopra. A felülről azt jelenti, hogy a homlokunkból, a két szemünk között indul.

Ha sikerül elképzelni, hogy minden hangot csak felülről "ráfújunk", nem lesz különbség magas és mély hangok között, megszűnik a félelem, hogy kijön-e.

A hangot mindig levegővel kell elindítani, ettől nem lesz "nyekkenős". Amikor jó helyre fújjuk a levegőt, olyan mintha tényleg az orrunkon jönne ki, a szájpadlásunk felett. Az itt áramló levegőt folyamatosan kell érezni, akkor nem mozdul ki a helyéről a hang.

A rekeszizom tulajdonképpen ezt a levegőfújást segíti elő.

A rekeszizom, mikor használjuk, olyan, mint egy gumiszalag. A borda kinyitásával tudjuk még inkább mozgásba hozni. Ilyenkor azt érezzük, mintha kétoldalt szétnyílna a törzsünk a gerincünk mentén. De nagyon fontos, hogy ennek mindig újra és újra el kell lazulnia ahhoz, hogy ismét kinyílhasson.

Ha a hangot egyszer rátettük a levegőoszlop tetejére, onnantól arra kell törekedni, hogy nagyon egyenletesen szóljon a hang, teljesen egy helyben maradjon. Ezzel segítjük a támasz megmaradását is.

A legato éneklés ezzel valósítható meg: egyik hang a másikból születik.

A magas hangokhoz ugyanúgy nagyobbra kell nyitni a torkot, mint a mélyeknél. Ez a hányásra emlékeztető toroknyitás, amitől olyasmi érzése lesz az embernek, mintha ezzel beleengedné a hangot az egész testébe.

Ugyanakkor a hányós nyitás akkor jó, ha úgy érezzük, mintha belökné a hangot az orrunkba, az arcunk legelejébe, és még előrébb szól, mint eddig. Ehhez egy kis plusz levegő ráhúzása is szükséges.

A felső szájpad adja a "karvalyorr" ívét, fölötte kell áramolnia a levegőnek kifelé.

A nagy hanghoz több levegőre van szükség. Ehhez jobban "ki kell nyitni" a rekeszizom körüli részt. Olyan érzés, mintha a levegőoszlop körül megnyílna a testünk. Eközben fontos, hogy a zönge ott maradjon egy helyben az oszlop tetején.

Teljesen függetleníteni kell egymástól a testünk két "térfelét" a felső állkapocstól felfelé és lefelé. Minél magasabb a hang, a felső részt annál inkább felfelé, az alsót annál inkább lefelé kell nyitni. A felfelé nyitás sokszor magával rántja a torkot, a gigát, azt ilyenkor különösen le kell nyomni.

A levegő alapból ott van az ember testében. A támasz akkor működik, ha erre a levegőoszlopra csak rátesszük a hangot. Azt érezzük ilyenkor, hogy felülről fújjuk ki a levegőt a felső ajak fölött. Nagyon kevés levegő elég ilyenkor, könnyűvé válik a hang és nem mozdul el a zönge, hanem folyamatos lesz.

Állandóan ellenőrizni kell, hogy a nyelv nem mozdul be az egyes hangok adásakor, lazán el kell feküdnie a fogsor mögött, a hangadás csakis a levegő fújásával történik.

Ügyelni kell rá, hogy miközben az állkapcsot teljesen el kell lazítani, a felső ajaknak aktívnak kell maradnia, a hangzónak megfelelően csücsöríteni kell vele, ami egyrészt érthetővé teszi a hangzót, másrészt vezeti előre és összefogja a hangot. Ekkor még jobban megnyílik a felső ajak fölötti rész is, ott zeng a hang.

A kitartott hangoknál a hangot egészen előre kell elképzelni, az orrunk előtt.

Egyszerre kell nyitni előre és hátra, az orrüreget előrefelé, a tarkódat hátrafelé, mintha elöl és hátul kinyitnád a koponyád.

A nagy hangoknál vigyázni kell, hogy ne torokkal oldjuk meg, hanem a rekeszizommal (mint az erős orrfújáskor). Azaz egy nagy adag levegőt küldünk az orr felé, a már kijárt úton, bele a "karvalyorrba".

Ilyenkor olyan érzés, mintha az orrunk előtt lévő tér, a "karvalyorr" előrefele kitágulna.

A torok eközben tág és laza marad. Minél "távolabb legyen a hangtól".

A levegő úgy jöjjön ilyenkor belőlünk, mintha hánynánk... Erre már csak rá kell tenni a zöngét.

De eközben sem szabad erőlködni - ami a legnehezebb... Azzal lehet talán legkönnyebben elérni, hogy arra gondolunk, a hang mindig kisebb, mint a tér, az üreg, amiben megszólal.

A zönge végig egy helyen maradjon és folyamatosan szóljon. Ehhez a levegőnek is folyamatosan áramlania kell az orr felé, hogy megtartsa és beemelje a megfelelő helyre.

Az állat annyira el kell lazítani, mintha nem is lenne, teljesen ki kell iktatni, hogy ne fogja meg a hangot, hanem továbbmehessen felfelé. Amikor bambán nézünk, akkor van jól elengedve az áll.

Amikor jó nagyra ki van nyitva hátrafelé a torok, automatikusan megnyúlik az orr előre, lefele, és oda megy be a hang. Ide kell beakasztani a hangot, mint egy kampót, hogy ne menjen máshova.